A Köntörfalak egy rendkívül furmányos, szövevényes szerelmi történet, rendhagyó mélységekkel és magasságokkal, néhol szokatlan megoldásokkal, kiváló szereposztással. Egy olyan drámai szituációkkal, helyzetkomikumokkal, iróniával telített magyar film, amilyenre már régóta vártunk.

Miként valószínűleg sokan várták Dyga Zsombor legújabb, immáron harmadik nagyjátékfilmjét is. Bár a fiatal rendező ezúttal az eddigiekhez képest merőben más úton indult el, biztos vagyok abban, hogy akik szerették a 2003-as Tesót és a két évvel későbbi Kész cirkuszt, megnézik majd a Köntörfalakat is. Persze, csak úgy kíváncsiságból. Aztán elégedett mosollyal térnek be a sarki kávézóba a mozi után egy jó erős feketére, hogy megvitassák a látottakat, vagy konstatálják: abszolút telitalálat volt, a filmet forgatókönyvíróként is jegyző Dyga Zsombortól, hogy a főszerepet egy az egyben Elek Ferencre írta.

Elek Ferenc, első filmes főszerepében tökéletesen hozza, a Katona József színház jó néhány előadásban tőle már megszokott, kissé esetlen, ironikus, néha esendő, olykor szerethető figurát Zolit, akiről ezúttal kiderül, hogy a felszínen látható, szégyenlős fizika-kémia szakos tanár karaktere, bizony sokkal árnyaltabb annál, mint azt először gondolnánk… Lehet, hogy nem csak azért bántja a felesége halála, mert már nincs többé. Meglehet, nem a nyilvánvaló miatt nem tudja elengedni a múltat, s minden bizonnyal még számtalan dolog nem pont úgy van, ahogy azt egy ilyen tesze-tosza alaktól várnánk, leginkább azért, mert Zoli figurája egyáltalán nem ilyen. A Köntörfalak főszereplője egy olyan férj, amilyet sok feleség kívánna magának, s egy olyan barát lehet, amilyen talán csak keveseknek van. Elek Ferenc pedig ezzel a szereppel bizonyította: olyan színész, akit még jó néhány film főszerepében szeretnénk viszont látni.

Aztán itt van Eszti, akit Tompos Kátya alakít, s a Nemzeti Színház színésznője pont annyira eredeti és bájos, mint amilyennek még 2005-ben egy egyetemi vizsgadarabban, a Koltai Róbert által rendezett Én és a kisöcsémben láttam. Az energikus frissesség s a kirobbanóan dinamikus játék mellett, Kátya tíz- húsz évvel tapasztaltabb színésznőket is megszégyenítő grimasz- arzenállal operál. Többek között ennek is köszönhető, hogy Eszti a Köntörfalak nyolcvan perces játékideje alatt, éppen úgy lehet, szenvedélyes, csalódott nő, mint helyes ügyetlen kislány, harcos kedvű amazon, vagy bűntudattal küszködő barát.

Rába Roland pedig szokás szerint zseniális. A meleg úrificsúr, Gábor szerepében pont olyan jól működő katalizátorként van jelen, ahogy például a Hamlet.Ws-ben is. Amíg ott a közönséget, itt a három szereplő közti feszültséget generálja, akaratlanul is minduntalan. Sőt, pont annyira elhiszem neki a pókergyőzelem, s a belőtt séró elengedhetetlen mivoltát, ahogy a Peer Gynt- ben is elhittem a nagyon fodros ruhás Anitra monológját.

A Köntörfalak majdnem végig, egyetlen szobában játszódik, de mégsem lesz unalmas. Bár már az elején azt hihetjük, tudjuk, miről szól majd, ez nincs így. A nagyon jól eltalált ritmus s az ütős párbeszédek, mindvégig fenntartják a néző érdeklődését, ezen kívül pedig végre egy magyar –akár közönségfilmnek is nevezhető- alkotás, melyben életszerű, értelmes mondatokat hallunk, s nem pedig a szájba rágós, erőltetett közhelyek és az arisztotelészi mélységek, manapság itthon oly divatos elegyét.

S hogy vajon miről szól a Köntörfalak? Erről végképp nem írnék, hiába is tenném, úgysem tudnám átadni a lényeget, anélkül, hogy ne tűzdelném tele spoilerekkel ezt az irományt… Azt meg ki szeretné?! El kell menni a legközelebbi moziba, s meg kell nézni, mert igazán érdemes. Van benne dráma, szerelem, barátság, meleg szakács, összenőtt lábujj, vízipipa, és nyolcvanpercnyi, valódi filmélmény…

(Maróthy)