Jancsó Miklós ismét élt a groteszk műfaj minden ismérvével, az Oda az igazság mégis inkább „ide” mond, mint „oda”. Sokkal jobban szól a jelenkor panamázásainak, történelmi emlékekbe ágyazva.

Egy biztos, kisdiákoknak nem lesz oktatófilm, mint egykoron mondjuk a Honfoglalás, itt nem feltétlen a történeti hűség volt a legfontosabb. Vagy ha igen, akkor csak egy olyan apró szelete a reneszánsz kor Magyarországának, amely talán kevésbé került vastag betűkkel a történelemkönyvekbe.

Jancsó Miklós magyar-osztrák-lengyel koprodukcióban készült alkotása egy sajátos, sokszorosan összetett „túszdrámát” fogalmaz meg Hunyadi Mátyás trónra lépésének 550. évfordulóján. Éppen a legrejtettebb részét ragadja meg a Mátyás-mítosznak: a királyság elnyerését, és a megöregedett uralkodó keserű felismerését: hogyan fogja továbbörökíteni azt a világot, amit felépített. És szembesül azzal, hogy ez lehetetlen, mert az a világ egyes-egyedül csak rá volt szabva.
Az Oda az igazság nem az álruhás királyról, a szegények oltalmazójáról, hanem a hatalomról, a hatalmi harcról, a hatalomra jutásról és a bukásról szól.
A rendező ezúttal összeterelte a számára legkedvesebb színészeket – a főbb szerepekben Cserhalmi György, Gálffi László, Balázsovits Lajos, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Galkó Balázs, Mundruczó Kornél -, akikkel korábban együtt dolgozott. A forgatás három fő helyszínen, Visegrádon, Tahitótfaluban és az ausztriai Rappottensteinben zajlott valós díszletek között, a nézők elé varázsolva a XV. század környezetét.

Az Oda az igazság kíméletlen őszinteséggel mesél egy fiktív (?) történetet arról, hogy már fél évezreddel ezelőtt is csupán a pénzen és a nagyurak kénye-kedvén múlott, ki ül a „trónon”. Ma ez már csak képzeletbeli trónus, ám annál inkább hatványozottan igaz, hogy az anyagiak egyenes utat tudnak kikövezni, míg a tudás sok esetben az útra lépésre sem elég, nemhogy a célba jutásra.

Igaz, van abban valami reneszánszos romantika, hogy a trónra lépő, alig 14 éves Hunyadi Mátyás máris önálló életre kel, elhajtja maga mellől tanácsadóit, és elkezdi „megvalósítani” önmagát. Ha mindezt jelenkorunk társadalmi, görbe tükrének tartjuk, akkor elég sok politikusunkról tudunk hasonló kórképet felállítani. Mert betegség ez, amely Jancsó olvasatában már közel hatszáz éve nyomaszt minket. Nem a tehetség, hanem a tehetősség számít az érvényesülésben. De pont ezen panamák okán nem jutunk egyről a kettőre. Volt már itt tatár, török, osztrák, szovjet, mind csak kizsákmányolt. Most se nagyon van másképp. Egykoron latinul, aztán németül, most pedig angolul kell tudnia a honfinak, ha meg szeretné magát értetni magát a saját hazájában, és az elithez akar tartozni.

Néhány kiszólás azért sejteti, hogy ez az idős rendező szerint sincs jól. Ahogy a végkifejlet is erős politikai áthallásokkal bír. Csak addig tudunk talpon maradni, amíg erőskezű vezetőnk van (még ha korábban bábnak is akartuk őt csupán), ahogy ő már nincs, átgázol rajtunk a barbár sereg. XXI. századra átfordítva, a barbár már inkább pénzest jelent, és a rohanás is csak a bankrendszereken át történik, de ott fénysebességgel…