Vannak történetek, amelyek egész egyszerűen nehezen viselik el, ha végül a filmvásznon, és nem mondjuk egy színházban akarja elmesélni a kitalálója. Sas Tamás új filmje, a Szélcsend tipikusan ilyen.

A film három nő története, akik egy balatoni vitorlásklubból indulnak egy utolsó őszi vitorlázásra, kihasználva a jó időt. Ketten közülük testvérek, a harmadik pedig a fiatalabb lány barátnője. A dolog idillien indul, a tó közepén úgy döntenek, élvezik egy kicsit az őszi Balaton nyugalmát.

Napozás közben pezsgőt bontanak. Nagy nevetések közepette asszociációs játékot játszanak, de Anikó, az idősebb nővér egyre kevésbé tudja visszafogni gunyoros és keserű természetét. A játék egyre gonoszabbá válik, és a lepel, ami a valódi viszonyokat és problémákat takarja, időnként fellebben egy-egy dermesztő pillanatra. Szép lassan feltárul előttünk a három lány zavaros kapcsolata, az elhallgatásokból, hazugságokból álló múltjuk. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a tragédia elkerülhetetlen. Ezen a gyönyörű napon mindnyájuk élete kilép eddigi medréből, és visszavonhatatlanul megváltozik.

Alapvetően az elgondolás nem rossz. Csak Sas Tamás rendezőnek tudnia kellene, ebben a felgyorsult világban maximum néhány művtöri szakos fogja ezt a filmet végignézni egy késő éjszakai sávban, néhányszázad magával. Mert egész egyszerűen lassú, vontatott, állóképszerű. És bár március 18-ától a mozikban is bemutatják, nincs benne semmi, ami nagyvászonért kiáltana. Semmi olyan, amivel manapság egy film megszólítja a nagyközönséget. Bár Kováts Adél játékát valóban jobb minél nagyban élvezni, még az ő arcmimikája, zsenialitása sem pótolja a mozgókép alapvető feladatát, a folyamatosban mozgásban tartott cselekményt, karaktereket. Érthetően a Szélcsend javarészt fix kamerahelyzetekből láttatja a film szereplőit, izgalom csak akkor van, amikor kicsit összebunyóznak a hölgyek, no és persze a legvégén, amikor bekövetkezik az egyre inkább elvárt tragédia.

A Szélcsend ettől függetlenül zseniális korrajz, még ha néhol a kibeszélőshow-k trehányságával is húzza elő az egyik szereplőből az anyagyilkost. De ahogy azt a forgatókönyvíró Csikesz Judit is elmondta, a sztori a lábuk előtt hevert, apró részletekben ugyan, de a hétköznapi drámák többségét, amelyet a Szélcsend feldolgoz, saját életükben már megtapasztalták, persze, az anyagyilkosságot kivéve… Mert hol ne lennének testvérek közötti viszályok? Melyik családban ne lenne féltékeny a félárva lány apja új szeretőire? Csak az nem mindegy, hogy milyen mértékben. A Szélcsend szerintem sokkal inkább kiváló kamaradarab, lehet, például átírnám a hajót egy luxuslakás konyhájára. A karakterek közötti feszültség ott ugyanúgy megállná a helyét. A hajó hozta „összezártságot” pedig egy egyszerű kulcsvesztéssel, vagy bármilyen apró csavarral el lehetne érni. Még az is lehet, hogy színházban több nézőt vonzana a Szélcsend, mint a mozikban, hosszútávon mindenképp, és még talán a hatvanmilliós költségvetésből is lehetett volna faragni…