A Team Building nagyon komoly társadalomkritikát fogalmaz meg: valóban mindig a seggnyalók országa voltunk? Legutóbb például komcsiról kapitalista hátsóra váltottunk? Előbb jött a latin, aztán a német, majd a múlt században negyven évig oroszul, most meg angolul kell annak tudnia, aki igazán érvényesülni szeretne…

Almási Réka filmje arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyiben segíti a mindennapokban való eligazodást a manapság oly népszerű, team building-nek nevezett agymosás? Mennyiben segít megválaszolni életünk alapvető kérdéseit? Mennyire képes egy volt kommunista ország embere elsajátítani a ˝szép új világ˝ diktálta értékrendet?
Mennyire képes egy Nagy-Britanniából importált tréner megérteni az olykor túlságosan is kelet-európai viszonyokat? Péter videósként dolgozik egy vidéki csapatépítő tréningen. A fiatalember munkája abból áll, hogy felveszi a hétvégén történteket: rögzíti a résztvevők emlékezetes pillanatait, megaláztatásait, a csapatépítést, a külföldi tréner időnként kegyetlen, ám hatásos módszereit. Péter vállalja, hogy elkészít egy összegző filmet a hétvégéről. A műsoros esten be is mutatják, azonban senki nem azt kapja, amire számított.

A Team Building jóval több egyszerű drámánál, nagyon komoly társadalmi kérdéseket feszeget. Vajon jó-e, hogy saját hazánkban idegen nyelven kell szaktudásunkat bizonyítani napról-napra? Biztos, hogy a legfőbb kiválasztási szempontnak egy-egy magasabb munkahelyi pozíció betöltésének annak kell lennie, hogy az illető mennyire tud idegen nyelven? Még akkor is, ha magyar terméket állít elő a magyar piacra, magyar vevőknek, magyar partnerekkel? Ezek a kérdések a film több szereplőjének szájából is elhangoznak, ám határozott választ nem kapunk. Egy azonban biztos, nem csak Almási Réka forgatókönyvében és mozijában létezik ez a probléma. Nagyon is hétköznapi, ami felett nem lehet napirendre térni. Mert adott egy remek szaktudású ember, aki egész életében a szakmájának élt, abban lett igazán mester, de nem tud angolul. És van mondjuk egy kissé léha, „önpropagandista”, aki a gyors érvényesülés érdekében megtanult „idegenül is beszélni”, hogy még közelebb tudjon hátsókat nyalni a tűzhöz. Hisz így nem a magyar kisfőnöknek, hanem közvetlen a külföldi tulajnak lehet tenni a szépet. Értelmes, saját pénzét kockára tevő, hazai vállalkozó melyiket választaná? Naná, hogy a szaktudort, a külföldi meg az English Tudort… Hogy melyik viszi előrébb egy cég életét? Normális esetben nem kérdés.

Ám miután nem minden szempontból élünk normális helyen, ezért a honi „félvezetők”, azaz középbeosztásúak inkább félrevezetők. A vállalatok többségének HR-osztályán már élből elbukik az, aki nem tud úgy beszélni angolul, ahogy azt megkívánják. El sem juthat odáig, hogy bebizonyítsa, többet ér a tudása, amelyet Magyarországon, 99 százalékban magyarul kell érvényesítenie, mint mondjuk annak, aki bár remekül beszél egy világnyelven, de csak elképzelése sincs igazán, mit fog kezdeni, ha megkapja az állást. Pipa, az pipa, ha tudsz angolul, érsz valamit, ha nem, le vagy pipálva.

Almási Réka nem csak a társadalomnak, hanem a csapatépítő tréningeknek is komoly görbe tükröt állított. Ezek négyzetre emelt abszurditása a vezetőképző. Aki vett már részt ilyenen, tudja mennyire álságos minden percre, mennyire groteszk, már-már Monthy Pyton-ért kiáltó pillanatokat élhet át az, aki igába hajtja a fejét. Pedig egyre többen vannak, akik a nemzetközi szisztémák szerint felépülő birodalmak katonájává lesznek. Elég csak az MLM-rendszerekre gondolni. Ott is komoly agymosás kell ahhoz (vannak is hétvégi vezetőképzők…), hogy elhiggyük, több tízezres, százezres táplálék-kiegészítők, akár milliós gyógyászati segédeszközök tömegáruként szolgálják majd a mi gazdagodásunkat, és minden szomszédunk, családtagunk, barátunk, bárki, akivel valaha szóba elegyedtünk, potenciális vevő. Ráadásul úgy, hogy pár éven belül már nem is mi, hanem az alánk szerveződött „csapatunk” kaszál helyettünk, de persze javarészt nekünk tejelve.

Ugyanakkor, egy óriási, és brutálisan őszinte Team Building már nagyon ráférne erre a „…va országra”, ahogy a nagy öszödi klasszikus mondaná. Mert összefogás nélkül nem lehet azon a szemléleten változtatni, hogy ha nincs CD-táras luxusautó, pedig egy jó, megbizható járgányra van szükségünk, akkor inkább vegyünk egy Trabantot, amiben van CD-váltó. Lásd szaktudással rendelkezők és két lábon járó, sokszor tudás nélküli fordítógépek álversenyét… De abban sem ártana már végre egyetértenünk, hogy ez itt Magyarország, nem egy idegen állam. Van ezeréves kultúránk, benne persze temérdek megszállással. Egészen 1989-ig legalább tudtuk, mi a divat: tatár, török, osztrák, szovjet, azóta viszont nehéz követni, honnan jönnek a „megszállók”. Szomorú, de tény, a mai multi-kulti világban egy jó ötlet birtokosa szinte esélytelen, hogy érvényesüljön. Pedig elvileg a kapitalizmus alaptétele a szabad verseny. Ami idehaza még mindig nem mindenkinek szabad…