A Grierson díjas Mark Kidel, aki többek között 1956-ról is készített filmet Hungary 1956: Our Revolution címmel, ezúttal az ifjú zeneszerző Kit Armstrong és a zseniális Alfred Brendel, a kivételesen bensőséges és inspiráló kapcsolatát dolgozta fel a Lángoljon a zongoraszék-ben (Set the Piano Stool on Fire).

Kidel fittyet hányva a ma oly’ divatos reality (lásd Michael Moore) és, a már-már giccsesen látványos (Luc Lacquet) dokumentumfilm trendekre, inkább Grierson objektivitásából és Varda poetikus elbeszéléséből épített.

A Lángoljon a zongoraszék érzékeny lágysággal közelíti meg a szereplőket. Kidel mid-close up-oknál közelebb nem merészkedik Armstronghoz és Brendelhez, elkerülve ezzel a szupertotálos sablonokat, amiket mások előszeretettel használnak, ám mikor felcsendül egy-egy Liszt, Schumann vagy Bach szerzemény, a határok valamint a diszkréció is eltűnik. Minden a muzsikáról szól, és ezt a Brendel londoni lakásában – ahol a film egy része játszódik – nagy becsben tartott Liszt-mellszobor teszi igazán katartikussá és epikussá.

Két narratív szál fut párhuzamosan. Az egyik az egy év (2008-tól 2009-ig) kronologikus bemutatása, melyet Brendel Armstrong oktatására fordított bejárva Brendel londoni lakását, a Dorchester-i hangversenytermet vagy éppen Japánt. A másik szál Armstrong bemutatásáról szól, az édesanyja, menedzsere, Brendel, valamint zenész kollégái által elmesélt szívet melengető és humoros történetek által. Armstrong édesanyja elmeséli, hogy fia csirkékkel nőtt fel, s első kompozíciója hozzájuk íródott Csirke parádé címmel. Ötévesen gimnazista tárgyakat tanult, és 17 évesen elvégzett egy matematikai mester szakot Párizsban. Szabadidejében saját maga által fejlesztett videójátékokkal játszik, vagy állatokról néz humoros klippeket az interneten. Miközben Dorchester-i fellépésére készült, Armstrong bevallotta, hogy magát inkább egy csirkéhez tudná hasonlítani, mintsem egy emberhez. Hozzátette, hogy a legakkurátusabb képet róla egy csirke szemszögéből lehetne alkotni. Kit Armstrong pont annyira szerény, mint amennyire udvarias és szellemes.

A filmből az is kiderül, hogy Brendel sokáig minden ifjú tehetséget visszautasított, Armstrong volt az első akit maga mellé vett. Egy Scnabeli idézettel magyarázta ezt: “Minek egy túravezetővel járni tanítani az újszülöttet?”. A Lángoljon a zongora bemutatja, hogy Brendelnek a legnagyobb kihívást Armstrong feszes testtartása jelentette. Mint az irodalom nagy szerelmese, Brendel nagy gondot fordít arra is, hogy tanítványa elég regényt olvasson. Mint mondja: “irodalmi művekből összehasonlíthatatlnaul többet tanultam az emberi jellemről, mint a való életben”.

A film képi világa hagy némi kívánni valót maga után. Rengeteg zavaró árnyék és bizonytalan kameramunka jellemzi a filmet. Nem is csoda, hiszen az operatőrök egytől-egyig diákok még. Továbbá, Kidel inkább riporterkedésre koncentrált, mintsem a rendezésre, ami sokszor gyengíti az összképet, igaz sosem annyira, hogy ne érezzük megtiszteltetésnek, hogy a nézőtéren ülhetünk.

A film záró képei után fellép a londoni Curzon mozi színpadára Brendel, Armstrong és Kidel. Armstong végig kihúzott háttal és összezárt lábakkal mozdulatlanul ül. Lenyűgöz mindenkit a nyugodtsága és öntudatlan humora. Brendel, akinek legnagyobb félelme Othellót eljátszani, igazi müvész módjára játszik a szavakkal, a mikrofont csak néha a szájához véve csak szó foszlányokat lehet hallani, mely sajátos hangulatot kelt. Kidel, mint mindenttudó édesapa néz kettőjükre vagy szegez nekik kérdést.

Armstrong elmagyarázza a hallgatóságnak, hogy minden egyes kompozíciója egy fülkukac (fejben megragadt dallam, mely különböző változatokban újra és újra felcsendül), mely a tudat sikolya. Elég szerencsével ezek a sikolyok egy jó darabig nem hallgatnak el.

Botka Boglárka Anna