Ez a film, bár fantasztikusan kivitelezett, csodás a szereposztása, visszafogott, ugyanakkor hatásos alkotás, de nem más, mint egy jól kitalált múvi-hack. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a filmeket, akit érdekel a mozi-történet és aki egy nagyon másfajta filmélménnyel akar gazdagodni.

Már akkor fenntartásaim voltak ezzel a filmmel kapcsolatban, amikor először hallottam róla. Most komolyan feltalálják a spanyolviaszt? Némafilm a XXI. században? Miért? Mitől lesz ez akkora ötlet, hogy a fél (vagy inkább az egész) filmes világ a készítők lábai elé borul? Persze meg tudom én ezt érteni, nem arról van szó, hogy egy menthetetlenül elkorcsosult mainstream-zabáló mocsok vagyok, aki a művészetet nem érti és nem is akarja megérteni. (Nem fogok mentegetőzni, talán így is van, a modern kor már csak ilyen.)

Időről időre felbukkannak a filmiparban nagy újítók, mint például James Cameron, aki egyesek örömére, mások bánatára elhozta nekünk a 3D-t. Meg jött az IMAX és még sorolhatnánk. Sokkal ezek előtt pedig a hangosfilm, a színes film, a széles vászon, a digitális hang, és a többi. Örvendezett a mozik közönsége, mert filmet nézni egyre jobb lett. Most pedig itt van a mindenható The Weinstein company legújabb üdvöskéje, aki nem újít, hanem egy hatalmasat lép vissza. Nagyon szép dolog, igazán kedves gondolat. És nézze is meg mindenki, akinek van hozzá kedve, de nagyon meglepő, hogy a legrangosabb filmes díjak sorsa felett ítélkező döntnökök mind benyalták a múltat...

Bár az is igaz, hogy a történet maga éppen a filmipar viharos változásáról szól, ami a színészeket is érintette. A hivatalos leírás szerint: 1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal. Vajon sikerül megtartania valamit régi csillogásából, vagy a leáldozóban lévő némafilm műfaja őt is magával rántja a feledés homályába?

A sztoriról én nem is szeretnék többet elmondani, mert tényleg ennyi az egész. Lényegesebb dolog, hogy a film már most benne van az IMDb filmes adatbázis top 250-es listájában a 118. helyen, amit egyáltalán nem csak szakemberek, hanem az oldal használóinak pontozása alakít. Ezen kívül ugye jelölték tíz Oscar-díjra (Legjobb művészeti rendezés, Legjobb fényképezés, Legjobb jelmez, Legjobb rendező, Legjobb vágás, Legjobb filmzene, Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb női mellékszereplő, Legjobb eredeti forgatókönyv), amiből nagy valószínűséggel be is zsebel néhányat, ha nem az összest.

Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ez a film, bár fantasztikusan kivitelezett, csodás a szereposztása, visszafogott, ugyanakkor hatásos alkotás, de nem más, mint egy jól kitalált múvi-hack. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a filmeket, akit érdekel a mozi-történet és aki egy nagyon másfajta filmélménnyel akar gazdagodni. Mert valóban megéri belepillantani a hőskor szépségébe. Aki úgy érzi, hogy képes végigülni száz percnyi fekete-fehér némaságot, mindenképpen vegyen rá jegyet!