Az a bizonyos első év kritika: annyira kínos

2013. február 27.  13:02

A romantikus vígjátékokat általában azért szeretjük, mert a bonyodalmak és nehézségek ellenére biztosan lehetünk benne, hogy a szerelmesek a végén boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Csakhogy itt az író úgy gondolta, hogy a realitás adja majd meg a komikumot, amiből csak kikerekedik majd valami happy end. De sírva könyörgöm, a romantikát éppen a realitástól elrugaszkodott, szívet melengető szirupos szépsége miatt nézzük! Hazudjanak kérem, különben semmi értelme.

A jó romantikus vígjátékban az elejétől a végéig biztosak lehetünk abban, hogy a szerelmesek, bár meg kell küzdeniük néhány hülye helyzettel, mindenképpen egymás karjaiba omolva találja majd őket a vége főcím. Ezért veszünk rá jegyet! A lányok az utolsó, mellükön pihentetett kézzel felszabaduló, sóhajért, a fiúk pedig azokért a borzasztóan mókás pillanatokért, amibe közben belekeverednek. Ez az élet rendje. Ez a romcom rendje!

Csakhogy ennek a filmnek ugyanaz az írója és rendezője, mint a Brüno-nak, a Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerikának és az Ali G Indahouse-nak. És a londoni születésű, Oscar-jelölt, Dan Mazer be is bizonyítja, hogy a szerelemnek is megvannak az angol humorral kezelhető (megölhető) részei, amivel annyira kifordítja önmagából az egész műfajt, hogy az fáj. Nem csak fáj, rettentően kínos! Ha valaki szereti a kissé altesti, de legalább abszurd humort, akkor az biztosan élvezni fogja. És én sem tagadhatom, hogy voltak jelenetek, amiknél elmosolyodtam és talán kétszer még egy halvány nevetést is kiengedtem, de a film nagy részében inkább azon gondolkodtam: meddig tart még/mennyire gáz kimenni egy sajtóvetítésről/csak én nem értem/ebben mégis mi a vicces?

A középpontban álló pár az karrierét építgető Nat-ből (Rose Byrne) és az íróként karistolgató Josh-ból (Rafe Spall) áll, akik mindössze néhány hónapi ismeretség után egybekelnek. Már a mesés esküvőjük felér egy Mr. Bean epizóddal, a rokonok és a barátok helyből olyan kínosak, amilyenek mások csak nekifutásból tudnak lenni. És indulhat is az a bizonyos első év, amit állítólag, ha túlélnek, akkor már jöhet bármi. Természetesen nem mennek a dolgok, hiszen akkor miből lenne a forgatókönyv. Ha nem lenne elég a két karakter rengeteg különbözősége, még olyan alternatívák felbukkannak az életükben, mint az ex-barátnő Chloe (Anna Faris) és az új megrendelő, a gazdag és sármos Guy (Simon Baker). Az évforduló közeledtével egyikőjük sem akarja feladni a házasságot, de közben…

Semmiképpen nem szeretném lelőni, hogy mi lesz a kínlódó párocskánkkal, inkább elmondom, hogy ki NE vegyen jegyet a vetítésre: házasság előtt állók, házasságban hívők, a szerelem szerelmesei, friss párok, lánykérésre készülők és leendő esküvői tanúk. A megrögzött házasságellenzők, a durcás szinglik, a szakítás küszöbén álló párok és az angol humor elszánt kedvelői viszont mindenképpen üljenek be ere a filmre, mert kiválóan tudnak majd derülni rajta. Nagyjából úgy, mint a Sivatagi show-ból a két bólogató marabu (http://hu.wikipedia.org/wiki/Afrikai_marabu), amik úgy néznek ki, mint a temetkezési vállalkozók.

Egyesek szerint ebben a filmben a szemünk láttára támad fel a brit vígjáték műfaj. Mások szerint ebben a filmben találkozik Richard Curtis (Sztárom a párom, Igazából szerelem, Bridget Jones naplója) és Judd Apatow (Felkoppintva, A 40 éves szűz, 40 és annyi), tehát az édi-romantika és az undi-romantika. Mindenki döntse el maga, hogy ez katasztrófa vagy áldás.

ildikroó